"Itt egy rét a virágoké, egy a pillangók tanyája. Három réten patak siet, négyet lép a gólya lába. Ötödiken túl az erdő, erdő, ami nincs kivágva. Hatodikról tóka bámul föl az égi felhőnyájra. Hetediket domboldalon esti hűvös szellő járja. Változtasson életeden az Őrségnek hét csodája!"

____________________________________________________________________________________________________________

Hétrétország:

2018. június 28., csütörtök

2. nap: hogyan tovább?

Szóval, Te továbbmennél?


Nagy levegő, benntart, kifúj. Lépek, a talpam alatt villámgyorsan összezuttyan a hó, upsz. Lépek még egyet és még egyet... aha... a jéghideg hó a cipőmben landol. Akármerre nézek, nem látok mást, csak a nagy vakító fehérséget. Szinte égeti a retinámat. Istenem, de messze még a másik oldal...

Sajnos a helyzet keményebb volt annál, mint amire számítottam. Egy pillanatra megálltam. Kitámasztottam magam a botokkal és próbáltam stabilan állni... nem volt egyszerű, inkább lendületben kellett volna maradni... Hátizsák nélkül azért sokkal könnyebb lenne... bárcsak a másik oldal felé lejtene a hegy.

Éreztem, hogy most jött el az a pillanat, amikor fel kell tennem a kérdést magamnak: bölcs dolog továbbmenni? Az őszinte válasz: NEM.

Úgyhogy nagyon gyorsan irány visszafelé! A következő száz méteren így múlattam az időt: "basszus, nem hiszem el... tiszta hülye vagyok... nem igaz... hát én mindjárt visszamegyek... dehogy mész vissza, nyugizzál le, de nagyon gyorsan..."

A visszafrdítóm..

A pásztorszállás felé közeledve tőlem távolodó emberalakokat véltem felfedezni a távolban. A ruházatuk színe alapján úgy tippeltem, hogy a hölgyek lehetnek azok meg talán az a páros, akiket láttam átkelni az egyik hófolton. Biztos felvilágosították a nőciket, hogy nem éppen egyszerű a szitu arrafelé.


A hölgyek asztalához érve eszembe jutott, hogy a nap folyamán eddig egyetlen egyszer sem álltam meg, úgyhogy letáboroztam.

A hölgyek asztala.

Átöltöztem: hosszú nadrág száraz póló. Ettem, ittam, nézelődtem, fényképeztem. Jesszusom, a napolaj! Eddig eszembe sem jutott... Szuper. Menthetetlenül leégtem. Mindegy.


A felhők egyre közeledtek, néhány kósza esőcsepp kíséretében, úgyhogy fájó szívvel ugyan, de jobbnak láttam továbbállni, bár őszintén szólva nem sok kedvem volt visszapottyanni a nyüzsgő valóságba.

Szerencsére az erdőn át vezető út tartogatott még szépségeket a számomra.


Lent a fák tövében kis borjak hűsöltek. Jó lesz figyelni, gondoltam, mert ahol borjú van, ott mamának is kell lennie.


És igen. Alig tettem meg néhány métert, amikor észrevettem magam felett a domboldal közepén egy gyönyörűséges hölgyeményt, a maga pár száz kilójával.


Majd hatalmas csörtetés, ágtörés és dobogás közepette berobbant egy másik szépség is.

Gyönyörűséges izomkolosszusok.
És az ABS is rendben van :)

Majd anya az út közepére érkezve megállt, és bőgött a borjaknak egy akkorát, hogy abba még a föld is beleremegett. Félelmetesen visszhangzott. Én ebben a pillanatban még kisebbnek éreztem magam mellettük.


Az anya egy darabig bámult rám, majd elindult felém.


A társa követte, miközben a többiek is előkerültek a fák közül.


Én voltam a felvezető. Libasorban haladtunk egymás után.

Ha néztél már tehén szemébe...

Nagy kő esett le a szívemről, amikor elkanyarodtak jobbra :)


Eszméletlenül okosak és önállóak ezek a jószágok. Fél öt előtt járt az idő és ők tudták, hogy ideje hazamenni, mert itt az esti fejés ideje.

Viszlát!

Eszembe jutott az útszéli Bauernhof, ami mellett délelőtt haladtam el:

Bauernhof délelőtt - sehol egy állat.
Majd ugyanaz délután:

Bauernhof késő délután - hazaértek.

A kép bal oldalán a korlát mellett megbújó apró öreg nénike olyan szívszorító látványt nyújtott... ahogyan ott állt a kezében a botjával, a korlátnak támaszkodva és nézte az ő jószágait. Egy élet munkája, egy élet értelme.

Megmondom őszintén, én ott, akkor kicsit összetörtem. Eszembe jutott nagyapám, amikor legutoljára mutatta meg a Zsófit, az utolsó anyamalacát és annak gyönyörű kismalacait... Láttam rajta, hogy milyen büszke rájuk... aztán következő évben mondta, hogy Lányom, eladom a Zsófit... Tudtam, és minden egyes sejtemmel éreztem, hogy ez mit jelent. Akkor és ott valami nagyon-nagyon fontos dolognak lett vége és ugyanakkor valami nagyon fájó kezdődött el.

Ezek a képek és ezek az érzések örökre belevésődtek a szívembe... ezeket nem lehet elfelejteni. Fájnak, marnak, és égetnek legbelül, de így van ez jól. Muszáj emlékezni.


Pár méterrel lejjebb egy mezőn vágtam át éppen, amikor két kis borjúra lettem figyelmes... Hát ti meg? Látszott a fejükön, hogy rosszban sántikálnak :) Majd a rét alján megjelent egy nő és odakiáltott nekem:

Ha már  úgy is lefelé jön, nem hozná le magával a két kis borjút?
- Ó, dehogynem, nagyon szívesen :)

Bár cowgirl még nem voltam, de sikerült megoldanom a helyzetet. A kis cselesek párszor azért visszanéztek, hogy ez most komoly, hogy ez a hátizsákos keresztülhúzza az ő remekbe szabott kis tervüket?!


A gazdasszony mondta, hogy a nagy szélben kinyílt az istálló ajtaja és a két jómadár meg úgy gondolta, hogy  ez azt jelenti, hogy nekik most akkor szabad kimenni, így hát megléptek.

Ez az élmény megfizethetetlen.

Mire a hotelhez értem, a vihar is megérkezett, úgyhogy végül áldottam a fejemet, amiért fent a hegyen úgy döntöttem, hogy nem megyek tovább, hanem inkább visszafordulok.

Ezeket a vadi új útjelzőket éppen akkor szerelték fel, amikor délelőtt indultam.

A felhők és a Sky Garden.

Amikor azt hiszed, hogy baleset nélkül ért véget a nap...


...majd rájössz, hogy mitől véres a hátizsákod.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

 

Design by Amanda @ Blogger Buster