"Itt egy rét a virágoké, egy a pillangók tanyája. Három réten patak siet, négyet lép a gólya lába. Ötödiken túl az erdő, erdő, ami nincs kivágva. Hatodikról tóka bámul föl az égi felhőnyájra. Hetediket domboldalon esti hűvös szellő járja. Változtasson életeden az Őrségnek hét csodája!"

____________________________________________________________________________________________________________

Hétrétország:

2018. június 19., kedd

2. nap: Az átjárón túl

Valamilyen varázslat révén hirtelen egy egészen különleges birodalomba cseppentem. A havasi cirbolyafenyők birodalmába. Cirbolya és Borbolya világába :)


Véderdőbe cseppentem.
A cirbolyafenyőkből áradó különleges illat szinte teljesen megbabonázott. Olyan volt, mintha minden egyes levegővétellel egy mélyebb tudatállapotba kerülnék és éreztem, hogy én ott, azon a helyen, abban a pillanatban megérkeztem valahova... pont oda.



A mennyországba vezető út sem lehet ennél csodálatosabb... legalábbis egy terepfutó számára biztosan nem. A fák mögül előbukkanó havas hegycsúcsok... ennél szebbet kívánni sem kívánhattam volna.





Amikor a  messzeségben megpillantottam az első hófoltot, akkor még nem tudtam, hogy micsoda kaland veszi kezdetét perceken belül.


Ahogyan közeledtem felé, úgy vált egyre egyértelműbbé, hogy ezen nekem át kell mennem.


Nagyon tetszik, hogy aktív mezőgazdálkodást folytatnak a hegyekben. A hegyoldalban legelésző tehenek, juhok, lovak látványa nagyon nagy élmény tud lenni.


A villanypásztorokon legtöbbször csak át kell lépni, de találkoztam már olyannal is, amelyiket ki kellett akasztani... azoknál csak arra kell figyelni, hogy a műanyag markolattal ellátott végét fogja meg az ember ;)


Az erdős rész után egy könnyen futható hegyi ösvényen találtam magam. Ja hát igen, túrázni jöttem, de ha már itt voltam... naná, hogy nem hagytam ki... teli hátizsákkal... ki tudja, mikor jutok el ide legközelebb?


A távolból kicsit kisebbnek tűnt a hófolt, amin át kellett kelnem.

Az első: átkelés előtt.
Az első: átkelés után
Zenei aláfestésként ehhez a két képhez dobpergést képzeltem, utána pedig hangos üdvrivalgást, hiszen történelmi pillanat volt ez: AZ ELSŐ HÓMEZŐS ÁTKELÉSEM. :)

Szívem nagyjából a torkomban dobogott. Hű, mekkora élmény! Futás tovább.


Egy útelágazáshoz értem, ahol a legszívesebben kétfelé osztódtam volna. A hegyen is maradtam volna, a völgybe is mentem volna.

Mentem volna lefelé is.
Emlékszem, pár évvel ezelőtt, ha választanom kellett a lefelé és felfelé között, akkor inkább a lefelét választottam. Most meg mi van? Ha tehetem, inkább felfelé megyek.

Jelenleg üzemen kívül lévő etető/itató hely.
Miből lesz a cserebogár? ;)

Olyan volt, mintha ezen a napon csak és kizárólag az enyém lenne a hegy. Engem simogatott gyengéden a szél, nekem sütött a nap, nekem énekeltek a madarak, nekem ciripelt a tücsök.



Ha az elágazásnál lefelé vettem volna az irányt, akkor valahova ebbe a völgybe értem volna le:

Schlinigtal.
 Innen is jól látszik milyen szuperül futható terepen voltam:


És ami a legjobban tetszett az egészben:


Luxus-lakosztályok a hegyoldalban.
Sajnos egyetlen egy mormotát sem láttam, de maga a tudat, hogy ott serénykednek valahol körülöttem, alattam, mellettem, mögöttem, már az is nagy boldogsággal töltötte el a szívemet. Mormotákhoz ennyire közel én még soha ezelőtt nem kerültem.

Mentem tovább, mert szaladt az idő velem, a távolból pedig a 2. hómező vigyorgott rám.



Ez egy kicsit nagyobbnak tűnt, mint az első és mintha vastagabb hó is borította volna.

A második: átkelés előtt.
A második: átkelés után.
A második átkelésem egy kicsit havasra sikeredett. Történt ugyanis, hogy pár lépés után az egyik lábam kb. lábszárközépig eltűnt a hóban... a másodperc tört része alatt, zutty. Hát nem mondom, hogy nem ijedtem meg kicsit. Bár ha jobban belegondolok, abban a lelkiállapotomban, amiben akkor voltam, szerintem az sem zavart volna, ha derékig merülök a hóban, annyira élveztem az egészet :)

Hegyi idillkémet a távolban felsejlő emberalakok törték meg egy pöttyet. Futásból szolid túrázóba váltottam és grüszgott!


Majd futottam tovább. Ha valaki látott, szerintem komplett hülyének nézett. A futóbolond: telefon a kézben, fut, fut, katt, fut fut, katt, fut,fut katt.





Olyan szép volt minden és én semmiről sem akartam lemaradni...



...az utamat szegélyező virágokról sem és a túloldalon a felhők alját karcoló hegyekről sem.


És természetesen az utamat keresztező hófoltokról sem.

A harmadik: átkelés előtt.
A harmadik: átkelés után.

A távolban egy régi pásztorszállást pillantottam meg. Mellette volt egy asztal padokkal, ahol három  idősebb turista hölgyemény kacarászott. Nagyon bírom az ilyen nőciket. 



Próbáltam úgy helyezkedni, hogy a hölgyek ne kerüljenek rá a képre, mert én ki nem állhatom, ha az akaratom ellenére vadidegenek fényképein szerepelek.


A grüszgott után a hölgyek megkérdezték, hogy milyenek az útviszonyok feljebb... mondtam, hogy én most járok itt életemben először, úgyhogy sajnos nem tudom... mondták, hogy nekik úgy tűnik, hogy rengeteg a hó még arrafelé... Szép napot kívántunk egymásnak, én folytattam az utamat, gondoltam megyek, ameddig tudok.


Elgondlkodtató, hogy mekkora különbségek vannak az itteni és az otthoni idősebbek között. Lehet, de igazából szörnyen unalmas mindent a pénzre, illetve annak hiányára fogni... persze nyilván az is fontos tényező... de én akkor is azt mondom, hogy nem lehet mindent és kizárólag ezzel magyarázni.

Elsétálni a szomszédos erdőbe, vízpartra, rétre vagy bárhova, ami ott van a közelünkben, szinte semmibe sem kerül és mégis észrevétlenül emeli az életminőségünket. A természetből érkező rengeteg apró impulzus idővel egy megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan hatalmas egésszé áll össze, amiből csak az nem tud profitálni, aki minden egyes sejtjével harcol ellene. A természet ereje sokszor átlendített már a nehézségeken. Nem azt mondom, hogy tálcán kínálja a megoldást a problémáimra... egyszerűen csak inspirál és megmutatja, hogy merre tovább. Menni kell, ez a titok.

A hölgyeknek igazuk volt, kicsit több volt a hó errefelé.


A negyedik hófoltra sem kellett sokat várnom. Nem volt olyan nagy, úgyhogy ezt felülről ki is tudtam kerülni.

A negyedik: átkelés előtt.
A negyedik: átkelés után.
A távolban felsejlett az ötödik is...



Az olvadó hó leve szépen feláztatta a talajt. Pár hét és nem marad a hónak nyoma sem.

Az ötödik: átkelés előtt.
Az ötödik: átkelés után.
 A hatodikra sem kellett sokáig várnom.

A hatodik: átkelés előtt.
A hatodik: átkelés után.
 Reméltem, hogy ezek után már hómentes lesz a terep.



Végre a kanyar után megpillantottam a Hüttét a távolban... meg egy újabb hófolt...


 ...amin két emberi alakot véltem felfedezni.


Milyen messze lehet a Hütte? Az utolsó útjelzőn 40 percnyire írták... hogy azóta mennyit jöhettem? Azt hiszem, az időérzékemet totálisan elveszítettem. Úgy 20 percnyire saccoltam, de igazából fogalmam sem volt... Akkor és ott nem is igazán volt lényeges az idő. Csak az számított, ami körülöttem volt.






A távolról sokkal, de sokkal kisebbnek tűnő fehér folthoz közeledve éreztem, hogy most érkezett el a varázsbotok ideje, úgyhogy elővettem őket.


A túrabotot otthon sokan úri huncutságnak tartják, pedig nem az. Pont tegnap volt egy terepfutós FB-csoportban téma, hogy bottal vagy nem bottal és ha bottal, akkor milyen bottal... hát a vakolatot le tudtam volna vakarni a falról némelyik hozzászólás kapcsán.

Arra, hogy otthoni terepviszonyok között szükség van-e botra, azt én nem tudom, mert sajnos olyan sok helyen még nem fordultam meg. Azt viszont tudom, hogy hegyi terepen elengedhetetlen. Nem kis túlzás, ha azt mondom: az ember élete múlhat rajta. Példának okáért itt ez az olvadófélben lévő hómező:

A hetedik: átkelés előtt.
Átkelhetnék rajta úgy is, hogy nagymenő módjára ész nélkül átrongyolkok rajta, hadd szóljon, de ilyent biztosan nem teszek. Hazavárnak, szeretnek, úgyhogy meggondolatlanul nem cselekszem. Számomra az 1.számú és a legfontosabb dolog a hegyen a BIZTONSÁG. Nem megyek olyan helyre, ahonnan nem tudok visszajönni. Pont.

Gyors helyzetfelmérés.

Mi az amit látok?
1. köves és meredek a hegyoldal
2. alulról is és felülről is olvad a hó
3. úgy tűnik, hogy a mások által kitaposott nyomvonal az ösvény felett halad.

Mi az amit nem látok?
AZ, HOGY MI VAN A HÓ ALATT!!!

Nem biztos, hogy a mások által korábban kitaposott út akkor is biztonságos, amikor én akarok átkelni rajta. Az azóta eltelt x idő alatt rengeteg minden változhatott, pl. tovább olvadt a hó, nem annyira stabil a felület, egy két kő is meglazulhatott a hó alatt, stb... józan paraszti ész. És ilyenkor tök jó, ha az embernek van egy megbízható botja, aminek a segítségével szépen kitapogathatja maga előtt/mellett/alatt az utat.

A bot használata nem ördögtől való, bár kicsit körülményes lehet...pl. ha folyik az ember orra, meg  még fényképezni is szeretne... nekem ez okozza a legtöbb gondot :)

A hetedik: átkelés után.

Szóval a túrabot: szerintem nagyon hasznos és vannak olyan szituációk, amikor elengedhetetlen. Az biztos, hogy nem ezen spórolnék "az inkább megveszem az olcsóbbat" jegyében. Mert az az igazán drága, amikor már a harmadik olcsóbbat veszed meg és még mindig nem jó... Ez minden technikai cuccra igaz.


A hetedik átkelést követő mesebeli jutalmam: Cascata di Slingia, azaz a Schlinig-vízesés.


Szinte felfoghatatlan, hogy ennyi szépség hogyan férhet bele egyetlen délutánba.

Cascata di Slingia.

Az elmélkedés és a nagy ámulás-bámulás közepette elértem a nyolcadik, vakítóan fehér hómezőt. 



Azt hiszem a nap folyamán kétségtelenül a legnagyobb kiterjedésű, a legmeredekebb, a legvastagabb hótakaró, ami az utamat keresztezte.

A nyolcadik: átkelés előtt.

Továbbmennél?
 

Design by Amanda @ Blogger Buster