"Itt egy rét a virágoké, egy a pillangók tanyája. Három réten patak siet, négyet lép a gólya lába. Ötödiken túl az erdő, erdő, ami nincs kivágva. Hatodikról tóka bámul föl az égi felhőnyájra. Hetediket domboldalon esti hűvös szellő járja. Változtasson életeden az Őrségnek hét csodája!"

____________________________________________________________________________________________________________

Hétrétország:

2017. január 30., hétfő

Almádi Kupa

Ilyen rövid versenyen, mint az Almádi Kupa (kb. 11 km) most futottam először. Ez volt az első és most úgy érzem, hogy az utolsó alkalom is. Igazából azt sem tudom, hogyan kellene megfutni egy ilyen távú versenyt. A célba érve úgy éreztem, hogy vége lett, mielőtt még elkezdődött volna.

01:04:43 lett a hivatalos időm, ezzel női felnőttben a 8. helyen végeztem. Önmagamhoz képest nem valami fergeteges idő, de figyelembe véve a számomra extrém télinek számító körülményeket (-6 °C, jeges erdei utak) meg azt, hogy a versenyt megelőző napokban és a verseny legelején mindent elrontottam, amit el lehet rontani, ahhoz képest szerintem nem szólhatok egy egy szót sem.

Két nappal a verseny előtt volt egy nagyon megerőltető futásom a hidegben.
Pulzusmérőm szórakozott velem. 100 körüli értékeket mutatott ott, ahol érzésre bőven 165 felett járhattam... éreztem én, hogy lehetetlenség a 100-110, de mégis hagyatkoztam a technikára ahelyett, hogy az eszemre hallgattam volna. Ennek meg is lett az eredménye: túlhajtottam magam.

Közérzetileg sem voltam tip-top.
Több, mint 10 éve nem voltam beteg, de ezúttal lehet, hogy sikerült összeszednem valamit. Meg a kedves hormonjaim is közbeszóltak.

Szóval minden összejött.

Az aznapi reggelimet legszívesebben meg sem említeném, de a kép teljessége miatt mégis megteszem: házikolbászos szendvics.
Noormáááliiis?! Kétlem.

A verseny meg...

Úgy, de úgy elfutottam a legelejét, mint ahogyan az a Kezdők Nagyon Nagy Könyvében meg van írva. 
Mintha nem tudnám, mi a jó nekem. Ekkora marhaságot! Még egyszer kérdezem: nooormáááliiis?!

Ilyen még sosem történt velem, amióta futok. Az első 3 km-en szörnyen rosszul voltam. Küzdöttem a hányingerrel rendesen. Már-már ott tartottam, hogy hagyom az egészet a fenébe és feladom. Hányinger futás közben?! Olvastam már róla másoknál, de nekem ilyenben még nem volt részem. Fú, nagyon rossz volt. Négyszer kellett belegyalogolnom, ráadásul jó hosszan, mire végre sikerült kiskanállal összekaparnom magam. Eközben rengetegen elhúztak mellettem. De nem érdekelt, arra koncentráltam csak, hogy megússzam hányás nélkül.

Erre a futásomra egyáltalán nem vagyok büszke. Elrontottam, de nagyon.

Ja! Az, hogy 300 méterrel a rajt után jutott szembe, hogy el sem indítottam az órámat, az már csak hab a tortán... mint ahogyan az is, hogy a dugókát olyan szorosra állítottam, hogy szépen elszorította az ujjamat... Áh, hagyjuk is!

A legjobb dolog ezen a versenyen az volt, hogy a Bakonyi Karácsonyon megismert Brúnó, a németjuhász és Barni, a magyar vizsla mellől rajtolhattam. Annyira bírom ezt a két kutyát. Nagy élmény mellettük futni. :)

A két futócimbora.
Elöl Brúnó, hátul Barni.
Tanár Úr is kijött a versenyre, annak ellenére, hogy ő egy sérülés miatt most nem futott, ott volt a rajtnál és a célba érkezésnél is.

Ennél a versenynél az volt a legnagyobb szerencsém, hogy az utolsó 6 km-en egy rutinos futó, egy Tapolcai Trappoló került elém, akinek a tempóját sikerült felvennem. Akarva-akaratlanul is húzott magával. Szinte egyszerre értünk célba. Kiderült, hogy Tanár Úr korosztályába tartozik. A célban gratuláltunk egymásnak, megköszöntem neki, hogy nyulazott nekem és megállapítottuk, hogy jót futottunk.

A célban volt meleg tea, almás pite, szendvics. Megkaptuk a befutó érmet.


Az eredményhirdetést most nem vártuk meg. Kicsit át voltam fagyva, úgyhogy hazafelé vettük az irányt.

Útközben elég hallgatag voltam, otthon aztán átbeszéltük az egészet.
- Olyan jó, hogy amikor együtt futunk, én osztom neked az észt, hogy mit hogyan csinálj. Itt meg egyik hibából a másikba estem. Most nem érzem magam valami túl jól.
- Ez nem a te távod. Ennyi. Szerintem ilyen rövid távra nem is kellene nevezned.
- Hát lehet...
- Ennyi idő alatt be sem melegszel rendesen. Nézd csak meg a félmaratonokat, amiket futottál eddig. 10 km után jössz bele, addigra pörögsz fel...
- Igaz.
- Amúgy meg mit szoktál mondani, amikor kérdezem, hogy mennyit futsz ma?
- ???
- Nem azt, hogy 10 km miatt még felöltözni sem érdemes? ;)
Köszi, hát tényleg ezt szoktam mondani... de nem arcoskodásból... az edzés az edzés :)

A 2017-es futónaptárban a januárhoz tartozó motivációs idézet az egykori maraton rekordertől, a Boston maraton négyszeres bajnokától, Bill Rodgers-től származik:
"Futóként megtanulsz győzni és veszteni, a maga teljességében élheted meg az életet."
És ha továbbgondolom?

Önmagammal szemben veszíteni ~ önmagamat legyőzni...
Most akkor félig teli vagy félig üres az a pohár?
Nem is olyan egyszerű.

4 megjegyzés:

Holdgyöngy írta...

Marakumi Haruki jutott eszembe, neki is voltak kudarcai, mindig épült belőlük. Állj hozzá te is, hisz úgyis tudod, több van benned!

J. írta...

Ebből a versenyből nagyon sokat tanultam, úgyhogy tulajdonképpen nem bánom.

István Albert írta...

Sok ilyen esetből tanulunk az élet során. Köszönöm a beszámolót.

J. írta...

Így igaz. Köszönöm, hogy elolvastad.

Megjegyzés küldése

 

Design by Amanda @ Blogger Buster