"Itt egy rét a virágoké, egy a pillangók tanyája. Három réten patak siet, négyet lép a gólya lába. Ötödiken túl az erdő, erdő, ami nincs kivágva. Hatodikról tóka bámul föl az égi felhőnyájra. Hetediket domboldalon esti hűvös szellő járja. Változtasson életeden az Őrségnek hét csodája!"

____________________________________________________________________________________________________________

Hétrétország:

2017. szeptember 8., péntek

A tenger szeme - 2/2.rész: Az őrszem.

A Missensteiner Joch-tól a Kratzberger See felé vettem az irányt. Az útbaigazító tábla szerint csak 20 percnyi járásra van, ez kb.1,5 km távolság lehet.


Beléptem a kapun és kitárult a világ :) sosem jártam még ebben a völgyben.

A Sarntali-Alpok, ameddig a szem ellát.

A hegyoldalt, amelynek oldalában a 4-es számú turistaút húzódik, szép összefüggő árnyék borította, ráadásul a szél is folyamatosan fújdogált. Kezdtem kicsit fázni, úgyhogy inkább befejeztem a szájtátogatást és nekiiramodtam.

A kb. 3050 km hosszúságú E5-ös számú Európai Hosszútávú Vándorút is érinti a Kratzberger See-t.


A terep nem nehéz, szépen lehet rajta futni is, de bámészkodni azért nem túl ajánlatos itt sem. Egy kisebb botlás is végződhet nagyon rosszul.

Remélem, a gazdájának volt váltócipője ;)
Alattunk a mélység. Nem lenne jó lebukfencezni.
Már nem lehet messze.

A kanyar után végre megpillantottam a tenger szemét!


Tengerszem... milyen gyönyörűséges elnevezés! Tudtátok, hogy ezek az édesvizű hegyi tavak kivétel nélkül mind a jégkorszak utáni időkben alakultak ki? Amikor a felmelegedés hatására a gleccserek megindultak a hegy oldalain lefelé, a jégtömeg nyomása alatt a kőzetekben mélyedések, úgynevezett kárfülkék keletkeztek. (Bár nevezik cirkuszvölgynek is... ez is nagyon találó szerintem.) Egészen addig, amíg a jég tömege növekedett a kárfülke felett, a mélyedés  is növekedett. Majd az olvadó jég szépen kitöltötte ezt a mélyedést.

Valahogy így jöhetett létre ez a 2116 méteren fekvő, kristálytiszta vizű, csodaszép tó is.

Kratzberger See
De nagyon jó volt megérkezni ide és magam mögött hagyni mindent!

Innen érkeztem.
Szinte teljesen egyedül voltam. Szinte... Már messziről láttam, hogy a másik irányból két fickó közeledik a tóhoz. Fenébe is, pedig mennyire reméltem, hogy egyedül leszek. Just me, myself & I.

(Ők azok a 20.mp-nél.)

Megvártam, amíg szépen továbbállnak. Miután elhagyták a terepet, átvergődtem a köveken.


Átkeltem a tóból alázuhanó kis hegyi patakon.




Ami ezután következett, az annyira valószínűtlen, hogy igazándiból a mai napig nem hiszem el, hogy valóban megtörtént.

Egy cica futott felém - mondhatni a semmi közepén.


"Hát te? Te ki vagy és hogy a csudában kerülsz ide?"


Nyávogva szaladt felém.
 Olyan volt, mintha mutatni akart volna valamit.
A kövek alatt.

Úgy tudom, a tó partja geoládát is rejt valahol... lehet, hogy pont itt? Nem firtattam a dolgot túlságosan. Inkább próbáltam kitalálni, hogy honnan jöhetett a macsek.


Valószínűleg az egyik közeli Alm-on él, ahol biztosan nagyon szeretik. Gyönyörű egészséges volt a szőre és olyan kezesbárány módjára viselkedett. Akárhova mentem, mindenhova követett, ha leguggoltam, hogy lefényképezzem, egyből felágaskodott és rátámaszkodott a pihe-puha tappancsaival a combomra.


Tényleg nagyon álomszerű volt az egész.


Képtelenség volt lerázni őt, mindig ott volt, ahol én és egyfolytában bújt és beszélt. Imádtam. Aztán egyszer csak észre vett valamit:


Két ember érkezett, leültek a tópart távoli kis szegletében, ő pedig szemmel tartotta őket.

A kép jobb szélén fent a távolban látszanak is.

Ugye milyen szép macskusz? Lehikém azt mondta, nehogy hazavigyem, neki nem kell férj. :)

Szentinel :)
Mi ketten.
Aztán eljött a búcsú ideje. Indulnom kellett vissza.


De ő jött utánam.


És csak jött utánam.


Elém került.

Olyan kis szép.

És csak beszélt és beszélt... Lehajoltam hozzá, búcsúzóul megsimogattam azt az okos kis fejét és elindultam... egészen a kis patakig jött velem, a vízen már nem kelt át. Mondanom sem kell, vagy ötvenszer hátranéztem, hátha... de hálistennek nem jött utánam.

Napokon keresztül nem bírtam kiverni őt a fejemből. Sőt, igazából azóta sem... rengetegszer eszembe jut. Nagyon bízom benne, hogy végül hazament és nincs semmi baja.

Remélem, még találkozunk!

2017. augusztus 31., csütörtök

A tenger szeme - 2/1.rész: Útonállók

Azt hiszem, párszor már említettem, hogy régen mennyire nem szerettem a hegyeket. Az volt az érzésem, hogy fogságba estem. A hegyek szinte fojtogattak. Aztán elkezdtem futni és ez az érzés szépen átalakult. Kicsit kiléptem a komfortzónámból, feljebb merészkedtem. Kitárult a világ. Én pedig nem tiltakoztam, egyszerűen csak hagytam, hogy szép lassan beszippantsanak a hegyek.

Régóta terveztem már ezt a futásos kiruccanást, de az időjárás többször közbeszólt. Most sem voltam biztos benne, hogy minden klappolni fog, de belevágtam :)

Reggel megnézetem az időjárás-előrejelzést és pár élő webkamera képet is... Ezt követően pedig jött az Oké, hogy süt a nap, de mit vegyek fel? című szenvedéses egyfelvonásos. Mert ugye az egy dolog, hogy lent a faluban, 600 méteren szikrázó napsütés és 27 °C van, de fent 10-12 °C és éget a Nap, ráadásul a szél is fúj...


Nagy nehezen felöltöztem, bepakoltam a hátimba. Indulásra készen álltam... majd következett a "Basszus, elromlott a frissen vásárolt fülhallgatóm - futócuccból levetkőzés - városi ruhába átöltözés - gyorsan visszaviszem a Media-ba, hátha kicserélik - ó, van Isten, mégis működik a bluetooth, ó hurrá, jaj de jó! - futócuccba visszaöltözés" kör és egy kisebbfajta idegösszeomlás.

Délután fél 3. Áh, hagyom az egészet a fenébe, én már nem megyek sehova! Áh, dehogy hagyom, majd felvonóval megyek fel a hegyre és így nyerek egy kis időt.

Felvonóval 3646 méter hosszú az út.
7 perc alatt lehet felérni.
(Kb. 660 m-ről indul és 1900 m-re érkezik.)
Gyors elgyalogoltam a felvonóhoz és negyed 4-kor már fent is voltam 1900 méteren.



A felvonótól a 3-as számú turistaúton indultam el. A panorámaút elejét ismerem régebbről, az Ifingerhez is errefelé kell elindulni.

2016.11.01 - Én a lemenő nap fényében :)
2016. 11.01. - A Dolomitok a lemenő Nap fényében :)

Ezt követően egy olyan rész jött, ahol sok-sok évvel ezelőtt már jártunk, de akkor valami miatt nem hagyott maradandó emlékeket bennem. Bezzeg most! Úgy éreztem, képeskönyvbe kívánkozik minden egyes képkockája.

Az út tulajdonképpen az Ifinger szomszédságában lévő 2615 méter magas Plattinger  keleti (asszem ;) ) oldalának tövében vezet.

Balra a Vorderer Verdinser Plattenspitze (2680 m),
jobbra a Plattinger (2615 m)

Ha az ember szervezete már hozzászokott a 2000 méter feletti magassághoz, akkor mondhatjuk, hogy egy gond nélkül futható szakaszhoz érkeztünk. Mert bizony az nem igaz, hogy az akut hegyibetegség  csak nagy magasságokban jelentkezik. Az emberek 25%-a már 2000 méter körüli magasságokban is produkálja az enyhébb tüneteket. Érdemes utánaolvasni, mert ez halálosan komoly dolog.

Kedvenc házamhoz közeledve :)
A távolban van még pár fotós téma,
amit telefonnal ebből a távolságból képtelenség megörökíteni.
Majd legközelebb, ha fényképezőgéppel jövök.
Egyszerű és imádni való.
Halljátok, a kolompokat?
Pár méterrel arrébb a helyi musztángok :)
 Innentől kicsit kövesedik az út, de változatlanul tök szuper.


A híd alatt a hegyi patakból egy hatalmas jószág, egy tiroli szürke marha (Grauvieh) szürcsölgetett éppen.


A híd túloldalán pedig:


A másodperc tört része alatt eldöntöttem, hogy nekem ebben a pillanatban tulajdonképpen nincs is kedvem átnyargalni ezen a hídon itt... nem tagadom na, kicsit félek a tehenektől.

Gondoltam, inkább csinálok pár képet...

Mindeközben valaki csak dolgozik és dolgozik :)

Lakmározás mögöttem.
Lakmározás előttem.
Oké, feladtam. Pár métert visszasétáltam és leültem az út szélén egy kőre. Gondoltam, várok kicsit, hátha alakul a helyzet. Hát alakult. A lent legelésző hölgyemény úgy döntött, odébb áll.

Természetesen az irányomba mozdult el.
Majd elkezdett pózolni nekem :)
Meg kell zabálni, de tényleg!
És egyre csak közeledett...
... és közeledett.
Hát nem édi azokkal a szőrös kis füleivel?
Én meg majdnem összecsináltam magam ;) De nem baj, nem baj, szokni kell ezt!

Mi lesz velem otthon, ha netalántán nekünk is lesz tehenünk?!

Miután szabaddá vált a pálya a híd másik oldalán is, elindultam tovább. Megtettem vagy 25 métert, amikor is: voilá!

Hafling szomszédságában mi más is legelészhetne a hegyoldalban?
Egy szépséges haflingi kiscsikó úgy gondolta, hogy a kerítés pont jó lesz neki arra, hogy megvakarja a buksiját:


Anyuka meg gondolt egy nagyot és úgy döntött, hogy belevigyorog a képembe:

A díjnyertes vigyor - csak nekem, csak itt, csak most.
Teljesen kész voltam tőlük :) ilyen egy napot! Tök jó! Ja, azt említettem már, hogy a lovaktól is félek? Igen, falusi lány létemre... tök ciki.

Összeszedtem minden bátorságomat és elslisszoltam mellettük... persze folyton beszéltem hozzájuk hangosan, mert annyit azért én is tudok, hogy lyen nagytestű állatot nem közelítünk meg suttyomban.

A velem szembejövő pár hölgytagja sem állt bátorságügyileg a helyzet magaslatán.
Lovagja szerencsére hősiesen óvta őt.
Kósza gondolat futott át a fejemen: mi lesz velem visszafelé? Aztán elhessegettem, mondván: ezen ráérek majd akkor gondolkodni.


Most jobban teszem, ha nem hátrafelé tekintgetek, hanem arra koncentrálok, ami előttem van. Elég hátborzongató részhez érkeztem.

Félelmetes erózió - a természet ereje.
Nem veszélyes, de azért jobb itt nem megbotlani vagy megcsúszni, mert a keskeny út alatt nagyon meredeken zuhan alá hegyoldal.



Elképzeltem, milyen hátborzongató lehet ez a hely akkor, amikor sűrű köd ereszkedik le... brrr. Megkönnyebbüléssel töltött el, mikor kiértem ebből a katlanból. Hirtelen mintha egy másik világba cseppentem volna. A pokol után következett a mennyország.

A távolban felsejlő kereszttel...
A II. világháborúban elesettek emlékére.
Ez nem más, mint a Missensteiner Joch 2128 méteren, a Plattinger lábánál.

Merre tovább?

Arra!

Folytatása következik :)
 

Design by Amanda @ Blogger Buster