"Itt egy rét a virágoké, egy a pillangók tanyája. Három réten patak siet, négyet lép a gólya lába. Ötödiken túl az erdő, erdő, ami nincs kivágva. Hatodikról tóka bámul föl az égi felhőnyájra. Hetediket domboldalon esti hűvös szellő járja. Változtasson életeden az Őrségnek hét csodája!"

____________________________________________________________________________________________________________

Hétrétország:

2016. december 18., vasárnap

Bergblut - avagy vérszövetségben a heggyel 2/2. rész

Kicsit töltekeztem és kicsit belevesztem a hegyekbe. Majd villámcsapás-szerűen átfutott a fejemen pár gondolat:

...innen azért még le is kell ám menned, kislány, úgyhogy gondold meg, meddig merészkedsz el...
...és különben sem gyerek már az idő...
...és biztos nem véletlenül húzott el az imént a fejed felett tök alacsonyan az a mentőhelikopter...
...és feltűnt, hogy egy árva lelket sem látsz?...
...érezted, ahogy rád csepegett az eső?


A távolból felém szűrődő hangfoszlányokat egyébkén továbbra is hallottam... de fogalmam sem volt, honnan jönnek.

Mindent összevetve az ég egy adta világon semmi sem indokolta, hogy továbbmenjek, de nagyon nem akaródzott nekem visszamenni a való világba.

Na jó, de azt a valamit azért csak meg kellene néznem, ha ha már egyszer itt vagyok...


Útbaigazító tábla lehet vagy mi?


Tényleg az:

Balra.
Jobbra.
Igen, kicsi és nagy. Merthogy az Ifingernek nem egyetlen egy hegycsúcsa van, hanem kettő. Olyanok mint két tesó.

Ezen a térképrészleten jól látható az elhelyezkedésük:

Nagyjából a piros pöttynél van az útbaigazító tábla.
A Kis Ifingerhez vezető út nem olyan vészes, de nem árt, ha az embernek van némi túrázós tapasztalata. A kövekkel tarkított úton szépen fel lehet kúszni a csúcsig.

A Kis Ifinger a maga 2552 méterével.
A Nagy Ifingerhez vezető út... na, az kemény dió... legalábbis nekem biztosan... főleg egyedül. A Kis Ifinger hegycsúcsát megkerülve, egy kötélpálya mentén lehet felkapaszkodni a kereszthez.

A Nagy Ifinger a maga 2581 méterével.
Osztottam, szoroztam, mérlegeltem és bármilyen fájdalmas is volt, eldöntöttem: ma sem a kicsi, sem a nagy nem lehet az enyém. :( egyedül vagyok, kicsi vagyok...


Rossz érzés volt, nagyon rossz.

De nem akartam keseregni rajta, hiszen még nem ért véget a nap :)  Ha a hegycsúcsokig nem is tudok felmenni, arra a kis dombocska az enyém lesz ma.



Az élükre állított útjelző-kövek vezetik az ember szemét és a lábát is. Jó, hogy vannak, mert nélkülük elveszne az ember itt fent.



Úgyhogy még egyszer per favore, bitte, please, turistaként a hegyekben abszolút ne pakolgassa senki  a  köveket. Se egymásra, se a hátizsákjába, se sehova.

A felhőhelyzet másodpercről másodpercre vátozott...



...úgyhogy nem gondolkodtam rajta sokat, kifutottam a semmibe.


Olyan álomszerű volt az egész. Úgy éreztem, erre vártam, amióta csak futok... erre az érzésre. Pár száz méter volt, de örökre belém égett minden egyes métere.

Ennél a táblánál véget ért az út.
Láblógatás.
Felettem az Ifinger csúcsai.
Alattam a meredek sziklafal és a való világ,
ahová nem nagyon akaródzott visszamennem.
Hogy mik ezek a vasak és drótok? Az álmom, ami álom marad, a Heini Holzer Kletterteig, vagy más néven via ferrata. Utánanéztem, magyarul vasalt útnak hívják - ezt nem tudtam. Ezek megmászásához sisak kell, meg komplett beülő szett... meg persze hegyi tapasztalat. És az sem árt, ha az ember nem egyedül vág neki... hogy a tériszonyt már ne is említsem.


A Klettersteigról bővebb infó: ITT.

Ha valaki úgy dönt, hogy a via ferrata-n hódítja meg az Ifingert, akkor annak azzal kell számolnia, hogy a TOP-ig nincs vissza csak előre. Másznia kell felfelé, mert visszafordulni nem tud, mese nincs... pláne akkor nincs, ha mögötte is jönnek mások.

A 2480 méter magasan lévő TOP az egyedüli pont, ahol az ember eldöntheti, hogy kiszáll vagy meghódítja valamelyik Ifingert. Visszafelé az az út vezet, ahol én jöttem felfelé.


A hangfoszlányok folyamatosan ott voltak körülöttem... már-már azt hittem, meghülyültem. Aztán amikor felnéztem a a Nagy Ifinger keresztjére, megpillantottam a hangok forrását, két emberi sziluettet.

Nem tudom, látszik-e, de épp fotózkodtak.

Közben ők is kiszúrtak engem. Aztán a két alak eltűnt a kereszt mellől. Későre járt, úgyhogy szedelőzködtem.

Búcsút intettem a pihenőhelynek.
Egyszer csak a hangok gazdái ott bandukoltak előttem. Ismerős volt a felszerelésük színe :) A két izmos vádlis fickó volt az, akikkel egyszerre indultam neki a délutánnak. Míg én a könnyebbik úton másztam meg a hegyet, addig ők a via ferrata-t választották.

Szóval elindultak lefelé ők is, én is. Megnyugtató volt, hogy nem vagyok egyedül.


Ők ketten úgy ugráltak lefelé a köveken, mint a kőszáli kecskék. Elképesztőek voltak. Hiába na, a vérükben van a hegy.

Pár perc alatt idáig jutottak.
Néhány fénykép elkészítését követően megkezdtem én is a lefelé ereszkedést. A srácok jó fejek voltak nagyon. Folyamatosan visszatekintgettek felém, hogy megvagyok-e még. Megvoltam. Ment szépen minden, mígnem egyszer csak paff, megcsúszott a jobb lábam.

A kő húst ér, a vér folyik. Fertőtlenítő elő, törlőkendő elő, zsepi elő... sebtapasz vagy kötszer persze nem volt nálam... miért is lett volna?

Itt már szalonképes állapotban.
Csak a vérzés nem akart elállni.
Hát így történt, hogy vérszövetséget kötöttünk. A hegy és én.
(09.13)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

 

Design by Amanda @ Blogger Buster