"Itt egy rét a virágoké, egy a pillangók tanyája. Három réten patak siet, négyet lép a gólya lába. Ötödiken túl az erdő, erdő, ami nincs kivágva. Hatodikról tóka bámul föl az égi felhőnyájra. Hetediket domboldalon esti hűvös szellő járja. Változtasson életeden az Őrségnek hét csodája!"

____________________________________________________________________________________________________________

Hétrétország:

2016. június 20., hétfő

Örökké nem eshet ;)

Belegondolni is szörnyű, de ez a tizedik nyaram Trolliában. Pont a napokban mondtam, hogy nem emlékszem arra, hogy lett volna ilyen esős nyár, mint az idei... pedig volt.

Örökké nem eshet? - olyan ismerős ez a cím... mintha már írtam volna egy bejegyzést ilyen címmel... és valóban! 2011. június 8-án. Ezért is jó blogolni :) van hol visszakeresni az emlékek között.

Nem tudom megmondani hányadik napja esik az eső, csak azt tudom, hogy sokszor nem tudok futni emiatt és ez borzasztóan elszomorít. Július 2-án, szombaton lesz Köveskálon az a családias, már-már szinte retró-hangulatú terepfutó verseny, ahol tavaly a 30-as csajok között 3. lettem és amin idén mindenképp szeretnék részt venni és amire szerettem volna tisztességesen felkészülni. Értsd: terepen és nem aszfalton edzeni rá.

Ha aszfalton futok, akkor nem zavar, ha esik az eső. Szeretek esőben futni. Olyankor kevesen vannak az utcákon, nem kell kerülgetni senkit. Viszont terepen... felejtős. A pocsolyák nem zavarnak, simán átugrom őket vagy keresztül futok rajtuk. Nem fáj, ha beázik vagy sáros lesz a cipőm, de a nedves kövekkel nem tudok mit kezdeni. Elég csak egyszer megcsúszni a köveken... Inkább nem kockáztatok.

Pár hete egy Speedhiking - Meran 2000 feliratú táblán akadt meg a szemem futkározás közben... Hogy eddig miért nem hallottam erről, azt nem tudom. Ennek örömére úgy, ahogy voltam, aszfaltos cipővel a lábamon, bevetettem magam az erdő sűrűjébe és megkezdtem a felfelé kapaszkodást a kövekkel, gyökerekkel tarkított erdei ösvényen... Képzelhetitek... minden egyes követ, minden egyes ágdarabot éreztem a cipőm puha talpa alatt. Szerencsére a józan eszem nem hagyott cserben, így még mielőtt eshettem volna egy hatalmasat, visszafordultam és ugyanezzel a lendülettel el is határoztam, hogy amint lehet, ide visszatérek, lehetőleg terepcipő, túrabotok és fényképezőgép társaságában, hiszen gyönyörűséges erdőre leltem a falu felett.

Hetek óta készültem erre a túrára, de valahogy az istenért sem akart összejönni az egész. Esik... esik... esik... hetek óta esik. Nem érdekel, essen, én bizony nekivágok! Hátizsák, kaja, pia, édesség, bot, pulcsi, esőkabát jön velem, fényképezőgép marad, telefon jön velem, annak nem árt az eső... délután ezer százalék, hogy esni fog.

Szóval nekivágtam. Szikrázó napsütés, kék ég, tejszínhab felhők, a magasban ragadozómadarak táncolnak. Úgy tűnt, minden adott egy szuper erdei túrához... csak az a feszültség a levegőben, csak az ne lett volna.


A rengeteg esőtől minden szépen kizöldült.

A kecskék legnagyobb örömére :)
Az erdőben viszont durva állapotok uralkodtak. A földből gyökerestül kifordult fák, kettéhasadt fatörzsek keresztezték az utamat. Az elmúlt hetek viharai nem hagyták érintetlenül a környéket.


Biztos, hogy jó ötlet pont ma erdőt járni?


Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy nem futamodok meg és felderítem ezt az útvonalat, ha már a véletlen összehozott minket pár hete. A rengeteg esős délutánnak köszönhetően volt időm alaposan utánanézni ennek az útvonalnak. Röviden a lényeg: 7,9 km 1270 m szintkülönbséggel. Részletek: Speedhiking Meran 2000

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a falu szélét érinti a nyomvonal, úgyhogy nem kell utazgatnom sehova. Nem terveztem végigmenni a pályán, csak kb. a feléig, nevezetesen a Gsteier-ig, mert odáig könnyű út vezet, úgy olvastam, hogy azon túl már kicsit nehezebb, úgyhogy azt meghagyom máskorra.

Trolliában túrázás közben nem lehet nem eltévedni. Én már számtalanszor eltévedtem... pontosabban nem is eltévedtem, hanem egyszerűen elvesztettem a fonalat, mert sehol sem találtam jelzést. Ilyenkor mindig eszembe szokott jutni a Kékhajú Tündér, ahogyan Pinokkió után kiabál, hogy "Mindig a kék jelzést kövesd, az egyenesen Dzsepetto házához visz!" Aha, persze.

Az útjelzések terén sajnos vannak hiányosságok, úgyhogy Trolliában tényleg figyelni kell.

Ez a szakasz viszonylag új és jól táblázott. Az alsó tábla pl. pár hetes csak. Ilyen értelmetlen és értelmezhetetlen, nagyon trendi táblákkal tűzdelték tele a falut idén júniusban. Ez mondjuk elég egyértelmű, de valamelyik előtt csak állok és állok és nem értem mit akarnak vele...

Na akkor rajta!



A hegyre vezető erdei út többször keresztezi a faluból kivezető erdészeti műutat. A tervem az volt a mai napra, hogy visszafelé nem az erdőn keresztül jövök majd, hanem ezen az úton.


Az út mellett lévő kőbánya láttán elgondolkodtam egy kicsit... itt aztán el lehetne tüntetni pár embert.

Asszem túl sok maffiás filmet néztem az elmúlt időszakban... Gomorra 1. és 2. évad ;)


Na jó, inkább visszamegyek az erdőbe ;) Az erdőbe, ami valósággal magával ragadott.



Főleg az ilyen futható részeken:



Ahogy egyre feljebb haladtam, úgy nehezedett a terep és kezdett el egyre jobban cseperegni az eső - az esőcseppek nagy részét a fák szerencsére felfogták, úgyhogy nem sokat éreztem belőlük.
 



Az egyik kedvenc részem ez volt:



Pár embert leszámítva szinte csak magam voltam az erdőben és ez olyan jó volt! Nem mászott bele senki az aurámba... elvoltam.




Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy merre is menjek tovább, az erdőn át vagy az úton és jobbra vagy balra, tovább vagy vissza?


 Végül a továbbot és az erdőt választottam.



Hirtelen kicsit sokan lettünk az úton. Már messziről hallottam, hogy valaki bringával csapat lefelé, úgyhogy a biztonság kedvéért lekiabáltam a turistáknak, hogy vigyázzanak, mert jön egy downhilles... még éppen időben, úgyhogy nem történt baleset.


Mária vigyázó szemeinek hála!




Annyira szép...




 ... és annyira futható.


Aztán a táblák a műútra tereltek.




Majd vissza az erdőbe, aminek nagyon tudtam örülni, mert ázni nagyon nem volt kedvem.


Az 1000 m-es magasságot szerettem volna megörökíteni, mert az olyan szép kerek, de úgy el voltam varázsolva, hogy észre sem vettem, mikor jártam ott.

Ez az 1120 m:

Még ha nem is látszik rendesen :)
 Ez az alattam:


Ez pedig a felettem:


 Itt már rendesen csúszkáltam a a köveken és gyökereken.


Megváltás volt, amikor szilárd talajt éreztem a lábaim alatt.




A Nap elbújt, az eső pedig csak zuhogott. Mindenütt.


Az egyik kanyar után megpillantottam egy útszéli kis kápolnát.



Nepomuki Szent János
 A domb mögül előbukkant a Gasthof Gsteier.


Mögötte pedig az Ifinger a maga 2581 méterével, ahová via ferrata vezet...

Nagy álmom, de ennek a meghódítása szerintem nem fog összejönni. Sajnos nem ismerek egyetlen egy tapasztalt hegyi túrázót sem és tudom jól, hogy a fizetős, túravezetős, tömegnyomoros, happeningek nem nekem valók, úgyhogy marad a távolból szemlélődés... meg a könnyebben járható utak.


Ha tovább mentem volna, akkor azt mondhatnám a neheze csak most jön. Ott a távolban a  hegyen, a felvonó végállomásánál van a speedhiking pálya vége.


Ha nem áztam volna meg, akkor elücsörögtem volna itt egy darabig vagy ittam volna egy kávét, a Gasthof teraszán.


De bőrig ázva valahogy nem vitt rá a lélek. Inkább elindultam lefelé, végig a műúton, miközben a napsugarak utat törtek maguknak és legyőzték az esőt.

 
EZT ez utat jártam be aznap és mintha kiszámoltam volna, pont hazaértem a Magyarország - Ausztria meccs kezdetére. :)

2016. június 4., szombat

Bevégeztetett


... amit nem lehet jóvá tenni ...
... amit nem szabad elfelejteni ...

20 - 06 - 04
 

Design by Amanda @ Blogger Buster