"Itt egy rét a virágoké, egy a pillangók tanyája. Három réten patak siet, négyet lép a gólya lába. Ötödiken túl az erdő, erdő, ami nincs kivágva. Hatodikról tóka bámul föl az égi felhőnyájra. Hetediket domboldalon esti hűvös szellő járja. Változtasson életeden az Őrségnek hét csodája!"

____________________________________________________________________________________________________________

Hétrétország:

2014. szeptember 28., vasárnap

Lehelke edz

Volt egy bejegyzésem (Szimat, ül, ... fekszik?), amelyben Lehelke trenírozását kezdtem el dokumentálni, csak aztán idővel valahogy abbamaradt a történet.

Szóval ott hagytam abba, hogy Lehikém szimatol, Lehikém ül, de Lehikém parancsszóra nem fekszik. Utálja és pont. Ezért úgy döntöttem, nem kínzom őt a fekvéssel.

Ül.
Szimatol.
Ímmel-ámmal félig-meddig fekszik is...
de látszik a fején, hogy nem tetszik neki a helyzet.
Ez itt egy tipikus "Na, most ettől boldog vagy?" nézés.
Hogy mégse legyen annyira monoton egy-egy edzés, ripsz-ropsz megtanultunk két új dolgot. Az új varázsszavak: "Pacsit!" és "Passzolj!".

A pacsit nem úgy kell elképzelni, mint amikor egy kutya beleteszi a mancsát a kezünkbe. Nálunk ez azt jelenti, hogy Lehikém felemeli az egyik mellső lábát, ha meghallja a varázsszót. Ha pedig ahhoz van kedve, akkor meg is érinti a kezem - amiben természetesen ott lapul egy jutalomfalat :)

Nagyon ügyesen csinálja. Az elején még kieresztette a körmeit hozzá - meg kell hagyni, ez eléggé tudott fájni -, de most már csak a kis párnáit használja és az olyan fi-fi-fi-finom :)

Pacsit ad.
 A passzolj pedig annyit jelent, hogy a felé guruló lasztit arrébb pöcköli a mancsával.

Hanyag eleganciával passzol... és közben fekszik. Váó.
Normál esetben ezt is ülve szokta művelni.
Imádom, amikor látszik a kis fején, hogy gondolkodik. De azt is imádom, amikor edzés közben besokall (értsd: elfárad). Ilyenkor kényesen nyiffantva felhúzza az orrát, majd sértődötten elvonul. Elege lesz. Meg kell zabálni! Ő kérem szépen egy önálló, felnőtt nő, saját akarattal.

Nagyon koncentrál.
Vajon mi lesz a következő feladat?

2014. szeptember 13., szombat

Kishaver

Potyog a gesztenye :) Imádom. Ez az első jele annak, hogy nemsokára vége a szezonnak. Már csak 8, azaz nyolc hét van vissza. Juhhééé! Szinte minden nap esik az eső, érezhetően hűvösebbek a nappalok és az éjszakák is. Feltartóztathatatlanul itt van az ősz. A időjárás változását, a hőmérséklet csökkenését az állatok is megérzik.

A "földalatti erkélyem" egyik repedésébe egy apró kis élet költözött. Éppen szélmalomharcot vívtam a pókhálókkal az erkélyen, amikor észrevettem, hogy egy ág vagy mi kilóg az egyik lyukból... gondoltam, a porszívóval felszippantom azt is, de nem sikerült, pedig a központi porszívó iszonyatosan erősen szív. De milyen jó, hogy nem sikerült!

Ő Lui.
Az a kilógó ág pedig Lui farkincája volt.
 Szegény! Biztos halálra rémisztettem. Még jó, hogy ijedtében nem dobta le a farkát.

Egy bigyó.
Ez a bigyó nagy valószínűség szerint Lui kakija. Elnézést, de gondoltam, dokumentálom ezt is. :) Mi lehet az a fehér bigyó ami minden kaki végén vagy elején ott van?

Egy egész alakos kép. Hibátlan kis jószág.
Lui és én laza szimbiózisban tengetjük napjainkat. Jó éjszakát, Lui! Jó reggelt, Lui! Hogy aludtál, Lui? Ettél-e, Lui? Hol vagy, Lui? Visszajöttél, Lui? Lui sohasem válaszol, csak néz azokkal a szép szemeivel. Úgy örülök neki :) Milyen kár, hogy nem vihetem haza...

2014. szeptember 12., péntek

Futás - Az 1. év

Mindenki más okból kifolyólag fut: valamiért, valami ellen, valami elől, valami után, valami miatt... végtelen a sor. Céltalan futás nem létezik.

Nagyon jól emlékszem az egy évvel ezelőtti önmagamra, amikor azt éreztem, hogy napról napra csak fogy az erőm, szinte láttam magam előtt, ahogyan szépen lassan elfogyok. Kellett valamit, ami kimozdít abból az állapotból, amiben voltam. Így kezdtem el futni.

Egészen pontosan: kocogni.

Futottam a múlt árnyai elől, kifelé a jelenből, az ismeretlen jövő felé. Mindegy hogy hova, csak el onnan, el abból az állapotból. Nem akartam x kilót lefogyni, nem akartam gyorsabban futni, mint mások, nem akartam többet sem futni, mint mások. Most sem akarok. Amit viszont mindennél jobban akartam: túlélni... fejben. Sikerült :) A túlélés és önmagam legyőzése közben a futás szép lassan az életem részévé vált.

Egy év után úgy érzem, már tényleg futok és nem csak kocogok, bár a futótechnikámnak van még hova fejlődnie. Azzal, hogy elkezdtem hosszabb távokat futni, egy új terepre léptem. A szervezetem bizonyos válaszreakciói eddig ismeretlenek voltak előttem, van még mit tanulnom saját magamról.

Egészen biztos vagyok abban, hogy futás közben létezik egy másik, egy magasabb tudatállapot, amibe akkor kerül az ember, amikor úgy érzi, hogy itt a vége, nincs tovább, elérte a saját teljesítőképessége legfelső határát. Ebben a tudatállapotban történnek a csodák. Ilyenkor kiderül, hogy mégis csak van tovább és ezt követően minden egyes lélegzetvételben, minden egyes szívdobbanásban és minden megtett lépés mögött ott van a "meg tudom csinálni, ezért meg fogom csinálni" leírhatatlanul jó érzése. És tényleg: meg tudom csinálni.

A futás is olyan, mint az élet iskolája. Egy láthatatlan lépcsőn haladunk egyre előrébb és bizony igaz a mondás: minden egyes lépcsőfokra rá kell lépni, nem szabad kihagyni, átugorni egyet sem. És néha tudni kell lassítani vagy éppen megállni, megpihenni és aztán újra nekiindulni.

 

Design by Amanda @ Blogger Buster