"Itt egy rét a virágoké, egy a pillangók tanyája. Három réten patak siet, négyet lép a gólya lába. Ötödiken túl az erdő, erdő, ami nincs kivágva. Hatodikról tóka bámul föl az égi felhőnyájra. Hetediket domboldalon esti hűvös szellő járja. Változtasson életeden az Őrségnek hét csodája!"

____________________________________________________________________________________________________________

Hétrétország:

2011. március 15., kedd

Március 15.

Wass Albert: Emlékezés egy régi márciusra
Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola
glédában állt, mint még soha.
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta a sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző, meg a pap
s tisztes, komoly, ősz emberek.

A harangozó tartotta a zászlót,
vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta,
hogy mi is történt
ezelőtt sok, nagyon sok évvel.
Hősökről beszélt és csatákról
s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt
valamiért.

A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is, a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét
s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek
hangosan megszólalt hátul:
„Édesanyám! Mi a szabadság?”

A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig felsóhajtott
és azt felelte:
„Amikor hazajönnek a katonák, fiam.”

Ó, hóvirágos régi Március…!
Azóta mennyi vér ömlött megint,
s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!”
Voltunk azóta hősök, mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók, gazok,
honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak
a habzó szájú álapostolok.

Négyszer szabadítottak föl azóta
propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá,
hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek!
Élők s holtak mind ezt akarták…?
S mi lesz, ha majd egy szép napon
megkérdezi egy kisgyerek:
„Édesapám, mi a szabadság…?”
Ó, hóvirágos régi Március…
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen: fiam,
szabadság az, ha majd
hazatérhetünk mindannyian.
(Bajorerdő, 1947)
video

Valószínűleg élők s holtak NEM ezt akarták... a szónokló, híres emberek beszédírói talán elővehették volna a nemzeti ünnep közeledtének alkalmából a 12 pontot és megnézhették volna  hogy vajon egészen pontosan mit is kívánt annak idején a magyar nemzet?


És hol tartunk ma ehhez képest? Mi is valósult meg például a törvény előtti egyenlőségből, a közös teherviselésből, a sajtószabadságból?  Unió (Erdéllyel)? Nemzeti őrsereg? Katonaság? Alkotmány? Felelős minisztérium? He? Arról nem is beszélve, hogy ma is vannak politikai státuszfoglyok vagy hogy a Magyar Nemzeti Bank már régóta csak a nevében nemzeti.

És akkor mit is keresnek alaptalan állítások egy  televízió által élőben közvetített  ünnepi beszédben? Nem lett volna stílusosabb pusztán a régi, nagy hősöket és cselekedeteiket éltetni? Ja, persze nem, mert a beszédírókat nem ezért fizetik. Bocs. Amúgy meg a magyar embereknek úgysem tűnik fel a valótlan, mert már évtizedek óta csak hazudnak nekik éjjel is, meg nappal is.
És tényleg. Nem tűnik fel. A tömeg csak éljenez, tapsol. És integet, hogy jé, én is lehetek kisceleb,  végre benne vagyok a tévében, miközben kapaszkodik a kiosztott zászlóba meg a véletlenül narancssárga lufijába.

Persze ez is tipikus magyar... Nálunk kiszúrják az ember szemét egy lufival. Tőlünk pár száz kilométerrel arrébb ezt kicsit stílusosabban oldják meg: a nérói "Kenyeret és cirkuszt a népnek!" mintájára a "Pommes fürs Volk!", jobb helyeken pedig a "Schnitzel fürs Volk!" a divat. Persze az embereknek azért  előbb-utóbb leesik, hogy ez az egész csak elterelő hadművelet, de azért mennyivel kellemesebb sült krumpliba vagy rántott husiba harapni, mint üres lufikba kapaszkodni?

Vajon ha már nem osztanak lufit sem, akkor mibe kapaszkodnak majd? Elég lesz a levegő is? És ha majd azt sem adják ingyen?

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

 

Design by Amanda @ Blogger Buster