"Itt egy rét a virágoké, egy a pillangók tanyája. Három réten patak siet, négyet lép a gólya lába. Ötödiken túl az erdő, erdő, ami nincs kivágva. Hatodikról tóka bámul föl az égi felhőnyájra. Hetediket domboldalon esti hűvös szellő járja. Változtasson életeden az Őrségnek hét csodája!"

____________________________________________________________________________________________________________

Hétrétország:

2011. január 30., vasárnap

Harc a Balaton vizén

Ma késő délután lementünk kacsákat etetni a mólóra. Verőfényes napsütésben, ám annál nagyobb hidegben indultunk. Mire leértünk a mólóhoz, már lemenőben volt a nap.


 A kacsák nem kérették magukat, egyből ott teremtek ...


... kisvártatva megjelent pár éhes sirály is. 


A harcosok megvívták a maguk csatáját egymással és a kenyérdarabokkal ...

Kedvenc harcosunk balra fent.
... és azután elégedetten távoztak.

2011. január 24., hétfő

Felsőmarác - Tótfalu

Felsőmaráctól kb. 2 kilométerre északra, a Rába magaspartján található az egykori tótfalui vár helye. A terület ma Felsőmarác részét képezi. Eredete a 12. századig nyúlik vissza, amikor a Nádasd-nemzetség szláv (feltehetőleg szlovén) telepeseket hozott a területre. A középkorban a magyarok minden szlávra a tót megjelölést használták, ezért a település Tótlak vagy Tótfalu nevet kapta. A település Berki-patak felett, egy magaslaton foglalt helyett. A 13. századi oklevelek együtt említik Tótfalut és a szomszédos Marácot.

Tótfalu első földesurai közül legismertebb Nádasdy Imre volt, aki IV. Béla király udvarában nevelkedett és 1268-ban részt vett a Szerbia elleni hadjáratban, ahol kétszer is súlyos sebet kapott. Másik jelentős személy Nádasdy Karácsony volt, akinek nevét a maráci határban a Karácsony kútja máig megőrizte. Tótfalu alatt, ahol a patak kiér a Berekbe, hajdanán malom működött, melyet az 1258-as határjárás és birtokmegosztás során Nádasdy Karácsony malmaként rögzítették.

A Nádasdy család után a Maráczyak birtokolták Tótfalut Felsőmaráccal együtt. A 16. század elejétől a Zala vármegyéből származó Csányiaké lett a terület, akik kastélyt építettek itt. A török háborúk alatt, az 1550-es évek körül a kastélyt kisebb erőddé alakították át. Kanizsa eleste (1600) után a török által adóztatott terület határa egészen a Rába folyóig terjedt. A Kanizsa ellen kiépített magyar végvárrendszert a jelentősebb zalai végvárak alkották, de a dunántúli kapitányok nem nélkülözhették a kisebb erődítményeket "aprólék végházakat" sem, mint Tótfalu. Így lett a végvárrendszer legtávolabbi és legkisebb láncszeme a Csányi-kastély. Hadi jelentősége jobbára a hírszolgálatra korlátozódott: ágyúlövéssel riasztotta veszély esetén Körmend és Csákány várának őrségét. Mindössze tíz környékbeli hajdú szolgált benne. A kapitányi teendőket a mindenkori Csányi-családfő látta el, akit végvári tisztként megilletett a hely a Batthyányiak asztalánál Németújvár várában.

1664-es hadjárat alatt a törökök megpróbáltak átkelni a Rábán. A vár ekkori földesura Csányi Bernát volt, aki egyben a csákányi (mai Csákánydoroszló) lovasok kapitánya is volt. 1664-ben, amikor a törökök több mint százezer fős sereggel törtek be Vas vármegyébe, Csányi és a másik kapitány, Csanádi Ferenc, egy nyolcszáz fős csapattal (200 horvát és 600 magyar) csapdát állított egy török portyázó seregnek Őriszentpéternél, de tulajdonképpen a nagyvezír hadának továbbhaladását akarták késleltetni. A harcban a katonák kétharmada elesett, köztük Csanádi is. Ezután Csányi csatlakozott Montecuccoli generális seregéhez, a közeli Csákányból összeszedett lovasokkal, s részt vett az 1664-es szentgotthárdi csatában, a folyó partján védekező magyar csapatok soraiban küzdött. Hősi haláláról a szentgotthárdi csata egyik hadvezére Esterházy Pál így számolt be emlékirataiban:
"... a Batthyány katonaság legkiválóbb tisztje, Csányi Bernát is, míg embereit harcra buzdítja, s maga is az ellenség megfékezésén fáradozik, janicsár golyótól találva dicsőséggel befejezi életét a hazáért. Igen tapasztalt főtiszt volt, sokszor vitt véghez dicső tetteket, amelyek méltók a nyomtatásban való megörökítésre is ... Testét Körmendre vitték és tisztességgel eltemették."
Halála másnapján, augusztus 29-én, az előzőleg kiürített kastélyt Tótfaluban az átvonuló török sereg romba döntötte, felújítását a haditanács akkoriban nem engedélyezte.

A tótfalusi kastélyt később újra felépítették, ám ezt követően honvédelmi feladatot már nem kapott. A 18. században a Hegyhát szolgabíró-dinasztiájának számító Csányiak rezidenciája lett. A szabadságharc leverése után a csehországi Pilsen környékéről mezőgazdasági munkások költöztek Tótfaluba. A körükben kitört tífuszjárványban 1852. augusztus végétől rövid idő alatt 14 haltak meg. Az 1853 utáni birtokrendezések során Tótfalu lassanként az ivánci Sigray-uradalom majorjává alakult. 1855-ben a járvány áldozata lett Sigray Fülöp felesége, nemeskéri Kiss Lujza is.
Az egykori Csányi-kastély helyiségeiből cselédlakások lettek. A 20. század első felében már csak húszan éltek és dolgoztak itt. 1945 után a major korábban megszokott élete felbomlott, 1949-ben a gazdasági épületek tűz martalékává váltak. A lakók elköltöztek, 1961-ben pedig a külterületi lakóhelyet végleg felszámolták.

Az egykori vár helyén jelenleg egy kőkereszt áll, amit nemeskéri Kiss Sándor állíttatott leánya, nemeskéri Kiss Lujza halála után. A vár területének nagy része füves, az északnyugati sarkában található a kereszt. Az északi oldalt kivéve 3 oldalról  mély szárazárok övezi (ennek szélessége délen 22 m, nyugaton 16-17 m, mélysége délen 5-6 m, nyugaton 3-4 m. A négyszögletes belső terület hossza észak-dél irányban 33-34 m, nyugat-kelet irányban pedig 38 m. Ebből a keleti, kb. 10 m széles, csalánnal és akácbokrokkal benőtt sáv jelezheti az egykori épület helyét.


Északi szélesség: 46° 57' 07"
Keleti hosszúság: 16° 31' 20"

A Felsőmarác közepén magasodó Szent Erzsébet-templom őrzi a Csányi család kriptáját. A többször is bővített templom Árpád-kori alapokon áll, az északi oldalán középkori falrészletek is megmaradtak. A templom plébánosainak a neve a 15. századtól kezdve ismert.

Felsőmarác

Körmend után 8-as főútról Csákánydoroszlónál lekanyarodva, a Rába hídján átkelve érhetjük el az Őrség kapujában fekvő, több mint 300 lelkes kis falu, Felsőmarác határát. A másik irányból - Szőce felől - az egykori római (Borostyánkő-út), később Királyi út, helyi szóhasználattal a „Kerál út” fut be a faluba, amely Székesfehérvárt Itáliával kötötte össze és legalább 1000 éven keresztül a Magyar Apostoli Királyság Adria felé vezető fontos hadiútja volt. A monda szerint IV. Béla a tatárok elől a Kerál úton menekült a dalmát tengerpartra.

Felsőmarác nevének eredetéről megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint a falu neve a szláv „moravci” „morva emberek”, vagy a magyar „Marót” névből ered, amelyben eredetileg szintén a morva népnév rejtőzhet. Moór Elemér a Marác nevet a szláv „morva” „ligetes” jelentésű szóból származtatja. Melich János felfogása szerint Marác a „Marát, Móric” személynévből alakult ki, ezek a nevek pedig a morva név változatai.

Írásos emlékeink közül II. Endre 1217. évi oklevelében szerepel először Marác község neve. A latin és magyar nyelvű oklevelekben a falunév több változatban is szerepelt az idők folyamán: 1217 Marac, 1258 Marauch, 1274 Marác, 1294 Maruauch, 1297 Maróc, 1293 Marach, 1672 Marácz, 1836 Marác, 1870 Hegyhát-Marác, 1907 Felsőmarác.

Amikor 1906-ban országszerte felülvizsgálták és pontosították a helyneveket. Akkor a vármegye a Hegyhát előnevet kérvényezte, a belügyminiszter azonban a következőket válaszolta:
"Hegyhát-Marác községre vonatkozóan nem teljesíthetem a község azon kívánságát, hogy neve változatlanul fenntartassék, mivel ez esetben Baranya megye által már törzskönyvezett Hegyhátmaróccal összetéveszthető lenne. Legcélszerűbbnek találtam a Felső jelző alkalmazását, a Tót-Marácnál fentebb fekvő község erre földrajzi helyzetétől fogva jogosult."

Tót-Marác akkor az Alsómarác nevet kapta, ma Moravci néven Szlovéniához tartozik a Muraszombat közelében fekvő, termálfürdőjéről nevezetes falu.

2011. január 19., szerda

Kincsek a Sárközből

Már az idejét sem tudom, hogy milyen régóta szerettem volna egy sárközi tulipános ládát. Nem egyszerű rábukkanni egy-egy darabra. Szomorú sors juthatott ezeknek a csodálatos, népi műremekeknek. Megeshetett, hogy egy kedves arcú nagyanyó, nagyapó évtizedeken keresztül, féltve őrizgette a családi örökséget, mígnem az ínségben, egy csontig hatolóan hideg, magányos, téli estén, remegő kézzel és könnyes szemekkel a tűz mellett kucorogva nézte, amint a lángok felemésztik a múltját…

Ha őriznek is egy-egy darabot valahol falun, szinte biztosra vehető, hogy nemigen szeretnének tőle megválni. Nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy valaha is lesz egy eredeti ládám. De úgy tűnik, mégis vannak még csodák. Kb. egy évvel ezelőtt egy internetes árverésen nagyon szép kincsekre bukkantam:

A Sárköz kincsei
Sárközi vőlegény bokréta és menyasszonyi mirtuszkoszorú 1912-ből
Sárközi rokka, részletek
Sárközi tulipános ládák 1886-ból


Tulipános láda, részletek
Láda belseje a titkos rekesszel
A sors különös játéka, hogy mindez egy, a szülőfalumból, Decsről Váraljára elszármazott menyasszony hozománya volt valamikor réges - régen.

A rokka és a ládák festése is - korukhoz képest - meglepően jó állapotú, de szemmel látható, hogy az idő nem suhant el teljesen nyomtalanul mellettük:

Kisebbik láda kopottas fedele
Nagyobbik láda kopottas fedele
Sajnos a nagyobbik láda tetejét hosszú éveken keresztül cserepes virágok tárolására használták...

Egyszer a Duna tévén, azt hiszem az Arcélek vagy a Kirakat c. műsorban  bemutattak egy különleges tehetségű bútorrestaurátort, aki kizárólag hagyományos eszközöket, módszereket és természetes szereket használ munkája során, pontosan úgy, ahogyan azt őseink is tették valaha. Remélem, előbb-utóbb sikerül kiderítenem ki ő. Szeretnénk vele felújíttatni ezeket a kincseket, hogy majd idővel, ha elkészül a házunk Maráckán, a nappalink egy csendes kis szegletében, méltó helyen, büszkén hirdethessék a Sárköz üzenetét a múltból.

2011. január 17., hétfő

Újra itthon

Vasárnap kora reggel gyönyörű napfelkeltére ébredtünk. Aranysárga, narancssárga fények… olyan meseszép volt minden. Trolliában nincsenek ilyen szép színek, mint itthon és ez nagyon tud hiányozni. Elhatároztuk, hogy nem hagyjuk elszaladni magunk mellett ezt a szép napot, ilyen időben vétek lenne a lakásban ülni. Beöltöztünk egy hosszabb kirándulós naphoz és elindultunk Balatonfüred felé.

Azt gondoltuk, hogy majd egymást érik a gyalogosok és a bringások a parton meg a bicikliúton… de nem így történt. Rajtunk kívül összesen egy biciklis, egy görkoris és két gyalogos tolongott az általunk megtett, nem egészen 10 kilométeren. A bicikliúttal párhuzamosan húzódó 71-es úton meg csak úgy zúztak el az autók, mint az őrültek… Mondanom sem kell, egyetlen egy trafipaxos rendőrautót sem láttunk. Ellenben elütött állatokat sajnos igen… 120 km/h-s sebességnél  (és afelett) elég szép teljesítmény lenne, ha ki tudnák kerülni az úton átkelni szándékozó kutyát, rókát vagy éppen az alacsonyan repdeső madarakat… Talán az arra illetékesek felszerelhetnének az út szélén egy fényképezővel ellátott, automata trafit…

Mi nagyon szeretünk átsétálni Füredre, útközben jókat tudunk beszélgetni és szerencsére az elütött állatokon kívül szép dolgokkal is találkozhat az ember, ha nyitva tartja a szemét. Csopak felé közeledve már alig vártuk, hogy áthaladjunk a falun és újra láthassuk a falu határában meghúzódó szürkemarha gulyát. Mondanom sem kell, hogy a fővárosból a vitorlását Füreden meglátogatni szándékozó, száguldozó pöstinek ezt fel sem tűnik. Pedig nem egy-két állatról van szó.

Ha minden igaz, a gulya a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkhoz tartozik., egy génállomány-megőrzési program részesei. A hímek a tihanyi Belső-tó melletti területen laknak, a nőstényeknek pedig itt, Csopak határában kerítettek le egy nagyon szép területet. A női szekció 15 üszőből állt… eddig… idén ugyanis legnagyobb meglepetésünkre 5 kisborjút fedeztünk fel közöttük. ÉS: az egyik közvetlenül az előtt jöhetett a világra, amikor mi odaértünk a kerítésükhöz. Már messziről láttuk, hogy valami fura… vajon mit keres az a barna kutya az egyik félrevonult, fekvő tehén mellett? Ahogy közeledtünk egyre világosabbá vált, hogy szó sincs semmiféle kutyáról. Kisborjú született! Láttuk, ahogyan az új életke piszkafa lábait próbálgatta, szeretett volna négy lábra állni. Csetlett-botlott, az anyukája meg szorgalmasan tisztogatta a kis testét. Egy igazi csoda részesei voltunk. Úgy tűnt, hogy van a gulyában még pár feltűnően nagy hasú anyuka. Ki tudja, talán nem ez volt  idén az utolsó ilyen élményünk...

2011. január 15., szombat

Eltelt egy esztendő

Amióta kényszerűségből ugyan, de önként vállalt száműzetésben telnek napjaink, velünk kicsit másképp zakatol az idő. Így, január közepén már mi is elmondhatjuk, hogy végre eltelt egy újabb esztendő. Egy nem igazán ideális utazás után végre újra itthon vagyunk, Alsóörsön. Megpihenhetünk, számot vethetünk és tervezgethetjük a következő évet.

A 2010-es év eddigi életünk talán legmeghatározóbb éve volt. Földet vettünk, gyökeret eresztettünk. Most már igazán van - illetve majd lesz - hová HAZAmenni. Ha földed van, mindened van. Ezt már sokszor hallottam, de nem értettem igazán mit is jelent. Egészen addig, míg meg nem vettük a magunk kis földterületét. Azóta egy különös érzéssel a szívünkben élünk. Másképp kelünk, másképp fekszünk. Egyszerűen leírhatatlan ez az egész.

Idén nyáron szeretnénk kicsit rendbe hozatni Maráckán a telkeket, hogy végre úgy nézhessenek ki a terület, mint ahogyan az gondos gazdáktól elvárható lenne. Földmunka, tereprendezés, bekerítés, kútlezárás... Alsóörsön pedig aktuális lenne már egy komplett lakásfelújítás…

2011. január 8., szombat

A kezdetekről... 2. rész

2010. június végére kaptunk 1 hét szabadságot. Ennek nagyon megörültünk, mivel így végre  haza tudtunk menni aláírni a másik adásvételi szerződést és ami nem mellékes, végre eljutottunk az Őrségi Vásárba, ahol ezelőtt még sohasem jártunk.
Újra Körmenden, a Berki Panzióban szálltunk meg. Pont egy menyasszony táncoltatás kellős közepébe sikerült bepottyannunk éjjel. Szeretünk a Berkiben lenni. Igaz, még csak másodszor voltunk itt, de kicsit mégis olyan nekünk, mintha hazajárnánk. Barátságos a személyzet, kényelmesek a szobák, jó a konyha. És ami a legfontosabb, Lehelkét is vihetjük magunkkal. Nekünk ennél nem is kell több.

Berki Panzió
Egy rövid alvás és egy kiadós reggeli után felpattantunk az őriszentpéteri buszra, irány az Őrségi Vásár. A vásárral kapcsolatban elég vegyes gondolatok kavarognak bennem.

Számomra felfoghatatlan, hogy  a valódi ÉRTÉKEK közé miért kell beengedi a gagyit, a bóvlit. Sírni tudtam volna a szomorúságtól, amikor láttam, hogy a népviseletbe öltözött erdélyi nénikék és bácsikák milyen méltatlan körülmények között kell, hogy árulják portékáikat.
Vajon miért kell a népi árusoknak a tűző napon, a poros árokparton, útszélen állva árulni értékes holmijaikat, miközben az igénytelenség a magas fák hűvös árnyéka alatt tobzódhat?
Azt is szívesen  megkéredzném attól aki tudja rá a választ, hogy vajon nem lehetne-e pályázati úton pénzt elöteremteni egységes standokra - pl. egy kis asztalka, pad...-, hogy a népi árusok mesterségeikhez méltó körülmények között árulhassanak? Annyi pénz tünik el, folyik szét vagy éppen alakul át szeretett hazánkban... Nem hiszem, hogy a nagy nemzeti összetartozás eszméjébe ez ne férne bele.
A vásárban rátaláltunk egy szép fekete zsinóros mellényre  (amit lajbinak  neveznek), egy parasztingre és két nagyon szép terítöre (amihez ajándékba öt szalvétát is kaptunk)... Mindegyik szerzemény szerelem volt elsö látásra, egyszerüen nem bírtuk otthagyni öket. Ha lett volna egy aranytojást tojó tyúkocskánk, szerintem minden nénitöl és bácsitól vettünk volna valamit. De sajnos ilyenünk nem volt.


Kincseink
Aláírtuk a fenyőfás telek adásvételi szerződését is. Úgyhogy most már hivatalosan is miénk egy cseppnyi őrségi föld. Erre nagyon büszkék vagyunk.






2010. június
Ez a pár nap hihetetlenül gyorsan elrepült. Rengeteg helyen voltunk, sok mindent megnéztünk a környéken. Kedves emlékekkel és nagyon jó érzéssel a szívünkben indultunk vissza a hétköznapokba, a trollok közé...

2011. január 5., szerda

A kezdetekről... 1. rész

Azt hiszem, minden azon a hideg, januári estén dőlt el, nagyjából két évvel ezelőtt, amikor is hosszú idő elteltével újra átléptük az országhatárt. Emlékszem, nem szóltunk egy árva szót sem, csak ültünk a kocsi hátsó ülésén, szorítottuk egymás kezét és bámultunk ki az ablakon. Szavak nélkül is pontosan tudtuk, hogy mit gondol, mit érez a másik.
Szomorúak voltunk, talán kicsit csalódottak is, de emlékszem, amikor megláttam az Őrségi Nemzeti Park hatalmas, barna jelzőtábláját az út szélén, és a távolban felsejlett egy nagyobb szarvascsapat körvonala... egyszerűen leírhatatlan volt az érzés: hazaérkeztünk.

Ekkor persze még fogalmunk sem volt arról, hogy létezik valahol az Őrségben egy Felsőmarác nevű kis falucska, ahol egyszer majd... na de ne szaladjak ennyire előre...

Az elkövetkezendő hónapokban (és persze azóta is egyfolytában így van ez) arról álmodoztunk, hogy milyen jó is lenne az Őrségben élni. Csak bújtuk az internetet, nézegettük az eladó telkeket, házakat, és egyszer csak megláttunk egy képet... egy elhagyatott kúttal...


Vagy százszor megnéztük a hirdetést, hónapok teltek el és egyfolytában azon izgultunk, hogy csak meg ne vegyék addig, amíg mi újra haza nem tudunk menni. Közben persze, amikor már kiderült, hogy mikor megyünk haza legközelebb, felvettük a kapcsolatot a telek tulajdonosával, és megbeszéltünk egy találkozót. Ez 2010. januárjában volt. Lementünk hármasban (mi ketten és Lehelke, a szemünk fénye) pár napra Körmendre, kivettünk egy szobát a Berki Panzióban.

Lehelke a Berki Panzióban
Találkoztunk a tulajdonossal, megnéztük a telket... nem volt kérdéses, ez a telek Felsőmarácon ránk várt.

2010. január
Volt némi zavar, kellett néhány kört futnunk (Földhivatal, Körjegyzőség), de így utólag nem bánom, hogy így alakult. Mint ahogyan azt mondani szokták, semmi sem történik ok nélkül.

Történt ugyanis, hogy nagyon megtetszett nekünk a jobb oldalon lévő, fenyőfával beültetett telek is. Kinyomoztuk a Földhivatalban, hogy kihez tartozik, kiderült az is, hogy ez a telek szintén eladó. Pontosabban a "helyi" osztrák ingatlanközvetítő oldalán megtaláltuk, mint eladó telket, a faluban is mindenki tudta, hogy eladó és azt is, hogy mennyit kérnek érte... egyedül a tulajdonos család nem tudta, de miután felhívtuk őket telefonon, összeült a családi kupaktanács, megvitatták a dolgot és úgy döntöttek, eladják nekünk.

Így aztán egy telek helyett sikerült mindjárt kettőt vennünk. Pontosabban az elsőt megvettük, a szomszédos telket pedig nyárig lefoglalóztuk...
 

Design by Amanda @ Blogger Buster